Teleki Béla /Kolozsvár, 1899. máj. 16.- 1990. febr. 7./ az EMGE elnöke, majd 1941-től az akkor alakult Erdélyi Párt elnöke volt. Nagy része volt abban, hogy Kolozsvár megmenekült a háború pusztításaitól. Az oroszok letartóztatták, majd átadták a magyar hatóságoknak, ezután ismét orosz fogságba került. A szovjet hatóságok nem tudtak vádat emelni ellene, ezért szabadon bocsátották. Nyugatra távozott, az Egyesült Államokban telepedett le. Megalakította az Amerikai Erdélyi Szövetséget, amelynek 1989-ig elnöke volt. Emlékiratát olvashatjuk a lapban. /Szabadság (Kolozsvár), dec. 24. /
1996. április 27.
Demeter Béla személye szinte ismeretlen maradt az erdélyi magyarság múltja iránt érdeklődők előtt, ugyanis Demeter Jánosnak, Jancsó Elemérnek, Jancsó Bélának, Venczel Józsefnek vagy László Dezsőnek előbb-utóbb megjelentek visszaemlékezései, válogatott írásai, ezért munkásságuk jobban beépült a köztudatba, mint az övé. Demeter Béla /sz. Somkerék, 1910/ Bukarestben 1928-1931 között az Államtudományi /Közgazdasági/ Főiskolát végezte. Még főiskolás korában bátyjával, Jánossal közösen írt munkája 1930-ban jelent meg: Románia gazdasági válsága /Kolozsvár/. Testvére, Demeter János 1975-ben megjelent visszaemlékezésében /Századunk sodrában, Kriterion, Bukarest/ nem sok szót vesztegetett öccsére. János ugyanis marxista lett. 1933-ban az Erdélyi Fiatalok folyóirat kizárta soraiból az alapító tag Demeter Jánost és ezt a döntést öccse is támogatta. Demeter Béla teremtette meg a gyakorlati falukutatást, ő adta közre azt a kérdőívet, amely abban az időben a falukutatás fontos metodológiai kézikönyve volt. Részt vett faluszociológiai felmérésekben, így született meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című könyve. 1932-től a Keleti Újságnak, 1936-tól az Erdélyi Gazdának a munkatársa, 1941-től a kolozsvári Esti Lap felelős szerkesztője. 1944-ben Teleki Bélával részt vett az Erdélyi Pártnak az észak-erdélyi magyarság megmentését célzó szervezkedésében. Kolozsvár elfoglalása után a románok feljelentésére a szovjet katonák elhurcolták őt Teleki Bélával és Vita Sándorral együtt, mindhármukat Magyarországra vitték. Kiderült, hogy semmi bűnt nem követtek el, ezért szabadon engedték őket. Demeter Béla visszatért Erdélybe, az EMGE vezetőinek megbízásából bejárta szinte egész Észak-Erdélyt, a mezőgazdaság helyzetét vizsgálta. Részletes jelentése felbecsülhetetlen forrása az akkori, észak-erdélyi önkormányzati időszaknak. Visszatért Magyarországra, 1945. júniusában megalakult a Béke-előkészítő Osztály, ahol Románia-szakértőként működött. 1945. aug. 1-jén vetette papírra nézeteit /Hozzászólás a béke-előkészítő elgondolásokhoz/ az elkövetkezendő feladatokról. Ebben figyelmeztetett: "Magyarország önszántából játssza a bűnbak szerepét, minden bűnt magára vállal... Szomszédai örömmel látják ebben a szerepben és még jobban belelovalják". Törekeni kell arra, hogy a politikai és etnikai határok egybeessenek, vallotta. Az új határ mellett olyan kisebbségvédelmi rendszert, nemzetiségi törvényt tartott fontosnak, melyet nemzetközi biztosítékok garantálnak. 1945-ben többször járt Erdélyben, adatokat gyűjtött az erdélyi magyarság sérelmeiről, a magyarellenes törvényekről, a magyar kisebbség ellen elkövetett atrocitások jegyzőkönyvi ismertetését végezte. Õ készítette el Nagy Ferenc miniszterelnök 1946 tavaszán történt moszkvai útjára az Erdélyre vonatkozó határterveket, amikor pedig kiderült, hogy a határmódosítást nem támogatják a nagyhatalmak, akkor részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet kidolgozásában, melyet a Romániával megkötendő békeszerződésbe akartak belefoglalni. 1946. aug. 29-én Gyöngyösi János a nagyhatalmak elé terjesztette a törvénytervezetet, de a szövetségesek ezt is elutasították. Demeter Béla részt vett egy székely autonómia-tervezet előkészítésében is, azonban ez nem került ki a béketárgyalásokra. Több nagy tanulmányban elemezte az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetét, rávilágítva arra, milyen nagy az eltérés a Groza-kormány sokat hangoztatott magyar-barát politikája és a gyakorlat között. Szinte egyedüliként figyelmeztetett: a békedelegációba be kell vonni az erdélyi magyar szakértőket is, mert az erdélyi magyarság következetes álláspontja, hogy róluk nélkülük ne döntsenek. Demeter Béla jelen volt Párizsban a béketárgyalásokon, az autentikus erdélyi magyar vezetőket próbálta képviselni, cáfolva a felszólaló Tatarescu külügyminisztert, aki szerint az erdélyi magyarság a határok megváltoztathatatlanságának híve. /Tatarescu éppen a hírhedett 1945. novemberi Magyar Népi Szövetség /MNSZ/-kiáltványra hivatkozott./ Demeter Bélának volt köszönhető, hogy a Márton Áron, Lakatos István, Vásárhelyi János, Korparich Ede által 1946. ápr. 29-én aláírt Memorandumot - melyben tiltakoznak az MNSZ-kiáltvány ellen, a párizsi béketárgyalásokon felhasználták.- A Kisgazdapárt szétverése, Nagy Ferenc 1947. májusi lemondása, Gyöngyösi János külügyminiszter bukása után Demeter Bélát is lefogták és kínzással a "reakciós körök" békeelőkészítő szerepére akartak belőle vallomást kicsikarni. Az AVH négyhónapos vallatással sem tudott kiverni belőle semmit. Végül szabadon engedték. Vidéken élt egészen addig, amíg 1951. márc. 15-én az ÁVH elhurcolta és ápr. 18-án kiadta a román hatóságoknak. Demeter Bélát az akkor már lefogott Márton Áron-Lakatos István-Korparich Ede-Venczel József-perben akarták felhasználni. Õ lett volna a koronatanúja annak a vádnak, hogy Venczelék "bizalmas" adatokat szolgáltattak ki Magyarországnak, azzal a céllal, hogy Erdélyt elszakítsák Romániától. Demeter Bélából azonban semmit sem tudtak kiszedni és 1952. dec. 24-én a kínzásokba belehalt. /Békési Gábor: Demeter Béla emlékezete /1910-1952/. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 26-27./
1999. június 14.
Az erdélyi arisztokrácia a magyarságnak olyan vezéregyéniségeket adott, akik tudták és vallották: születésükkel nem csupán előjogok, de sokszor roppant nehezen teljesíthető kötelezettségek is szálltak rájuk, állapíthatta meg jogosan emlékezésében Tibori Szabó Zoltán. A Wesselényieket, a Bánffyakat, a Bethleneket, a Keményeket, a Telekieket úgy nevelték, hogy egyetlen pillanatra se feledkezzenek meg róla: tartoznak népüknek. Nem kivétel ez alól széki gróf Teleki Béla sem, aki éppen száz évvel ezelőtt, 1899. május 16-án született Kolozsváron. Politikusként is élete végéig az erdélyi magyarságot szolgálta. Neki köszönhető, többek közt az, hogy a második világégés végén Kolozsvár nem vált harcok színterévé. Kolozsváron 1944 nyarán az ő vezetésével alakult meg az Erdélyi Magyar Tanács, amely határozatban követelte, hogy Magyarország azonnal kérjen fegyverszünetet a szövetségesektől. Bár itthon szeretett volna maradni, menekülnie kellett. 1950-ben települt át az Egyesült Államokba, ahol nemsokára megalapította az Amerikai Erdélyi Szövetséget (AESZ), amelynek 1989-ig elnöke volt. Egyik megalapítója volt a New York-i Magyar Ház Társaskörének, és segítette az ottani Könyvtár- és Történelmi Társulatot, hogy évtizedeken át Erdély igaz történelmét tárgyaló könyvek sorozatát helyezhesse el amerikai egyetemi könyvtárakban, a román propagandakiadványok ellensúlyozására. Több mint harminc éven keresztül szerkesztette és kiadta a Transsylvania című, negyedévenként megjelenő folyóiratot. - Az utódok hálájáról sokat mondó tény, hogy születésének centenáriumán Teleki Bélára nem szülővárosában, Kolozsváron, hanem éppen Magyarigenben emlékeztek. Jún. 6-án, vasárnap került sor arra a református istentisztelettel és katolikus misével egybekötött ünnepségre, amelynek keretében a falu népének átadták a New York-i Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - Magyar Emberi Jogok Alapítványa) és mások által Teleki Béla emlékére adományozott traktort. Az adomány nagyszerűen illik annak a néhai Teleki Bélának az egyéniségéhez, aki mind az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE), mind pedig az Erdélyi Párt egykori elnökeként az erdélyi gazdasági élet fellendítésében aktív szerepet töltött be. Nyilvánvaló, hogy az adományozók ismerték az 1990. február 7-én elhunyt Teleki Béla egyéniségét, erdélyiségét, s tudták: a szórványmagyarság egyik legelesettebb falujának juttatott - utánfutóval és más eszközökkel felszerelt - traktorral bármilyen díszes szobornál is nagyobb és méltóbb emléket állítanak neki. Szerény emléktábla került az egykoron Bod Péter lépteit is visszhangzó magyarigeni református templom falára: "In memoriam / (1899-1999) / Gróf Széki Teleki Béla / (1899-1990) / születésének 100. esztendős évfordulójára. / A korszerű erdélyi mezőgazdaság úttörőjének szerető megemlékezéssel / Magyar Emberi Jogok Alapítványa / (New York)." - Gudor Botond, a falu református lelkésze évek óta azon munkálkodik, hogy az egyházi tulajdonban lévő épületeket rendbe hozza, nyáron magyar fiataloknak táborokat szervez, és magyar családokat próbál visszatelepíteni a Hegyaljára. A református templomból az ünneplők átvonultak a falu szélén álló kis, katolikus templomba, ahol Baróti László, a gyulafehérvári Mailáth Gusztáv Károly Katolikus Gimnázium igazgató-tanára celebrálta a szentmisét, majd kis ünnepségre került sor a templom kertjében található negyvennyolcas emlékoszlopnál. 1848. október 28-án 187 magyarigeni férfit végeztek ott ki Axente Sever csapatai, akiket napokkal később az emlékmű alatti tömegsírban temettek el. Az amerikai adományozók nevében a Floridában élő Székely Árpád, a Wass Albert Alapítvány titkára mondott beszédet, a katolikus mise után pedig felolvasták Hámos Lászlónak a magyarigeniekhez intézett üzenetét. Magyarigenben ma már csupán 11 református és 12 katolikus magyar él. /Tibori Szabó Zoltán. = Magyarigeni magyarok maradékai között Emlékezés a szórványban a száz éve született széki gróf Teleki Bélára. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./
2001. március 9.
Marosvásárhelyen, a Pro Europa Liga székházában szervezett találkozót újságírókkal a havonta immár önállóan, 16 oldalon megjelenő Provincia. Az önállósulás előnyt és hátrányt is jelent, mondotta Molnár Gusztáv politológus, felelős szerkesztő, aki 1988-ban települt át Magyarországra, jelenleg nagyváradi és budapesti egyetemen is tanít. A találkozón jelen volt még a másik felelős szerkesztő, Alexandru Cistelecan irodalomkritikus, valamint Bakk Miklós újságíró-politológus és Marius Cosmeanu kolozsvári szociológus is. - A Provinciát lényegében a világhálón szerkesztik, hiszen munkatársai nem egy városban, sőt nem is egy államban élnek. A jelenlevők elmondták: a lap vitafórum, munkatársai között sincs véleményazonosság, de a konstruktív dialógus hívei. Az eddig tabu témának számító jelenségekkel kapcsolatban ankétokat közölnek, és várják a társadalom, a szakemberek véleményét, reagálását. Az első két önálló számban például magyar és román történészek arra a kérdésre válaszoltak: szükség van-e egy objektív Erdély-történet megírására, illetve hogy miként lehetne ezt megvalósítani. Román újságírók ama kérdésére, hogy milyen viszonyban állnak Sabin Ghermannal, illetve hogy a "provinciások" célkitűzései között szerepel-e egy "transzetnikus" erdélyi párt létrehozása, Molnár Gusztáv elmondta: egyelőre Sabin Gherman egy személy, aki mögött nincs politikai alakulat. Majd ha lesz, akkor kiderül, hogy az kikből áll, milyen a programja, elképzelése, és akkor majd véleményt lehet mondani róla. A Provincia minden hónap első munkanapján kerül a standokra. Magyar nyelvű változata 1000, a román lap pedig 1400 példányban jelenik meg. Immár Magyarországon is kezdenek felfigyelni rá. A Beszélő című folyóirat átvette, közölte egyes írásait. A lapot egyelőre a kolozsvári Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja adja ki, de a továbbiakban szponzorokat keresnek. /(Máthé Éva): Provincia - a világhálón szerkesztett lap. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 9./
2006. január 14.
Január 12-én a Kisbácsi Népfőiskola e heti előadását Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság munkatársa tartotta Teleki Béla munkásságáról. Az erdélyi politikus 1940–1944 között vezette az Erdélyi Pártot. Teleki számára különösen fontos volt, hogy Kolozsvár egyetemével, könyvtárával megmeneküljön a harcoktól. Erdély és az erdélyi magyarság érdekeit tartotta szem előtt. Akárcsak Wass Albertet, Teleki Bélát is elítélték a háború után. Wass Alberthez hasonlóan Teleki is emigrációban halt meg 1990-ben, Amerikában. Tibori Szabó Zoltán rámutatott, hogy a világháborúk után az erdélyi magyarság ugyanazokra a kérdésekre igyekezett választ találni, amelyekre napjainkban is: elég-e egy erdélyi magyar párt, vagy több kell. /kb.: Vannak-e új problémái a magyarságnak? = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./
2009. december 29.
Demeter Béla (Somkerék, 1910. jan. 6. – Bukarest, 1952. dec. 24.) személye szinte ismeretlen maradt az erdélyi magyarság múltja iránt érdeklődők előtt is. Bátyjának, Demeter Jánosnak, továbbá Jancsó Elemérnek, Jancsó Bélának, Venczel Józsefnek, László Dezsőnek (az egykori „erdélyi fiataloknak”) megjelentek visszaemlékezései, írásai, ezért munkásságuk jobban beépült a köztudatba, mint a Demeter Béla hagyatéka. Pedig ez a hagyaték nagyon gazdag. Demeter Béla – Közgazdasági és gazdaságpolitikai írásai: 1.) Románia gazdasági válsága (Demeter Jánossal együtt, Uránia nyomda, Kolozsvár, 1930); 2.) Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román impérium alatt (Venczel Józseffel együtt, Budapest, 1940); 3. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája 1941–42 (Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet RT, Kolozsvár 1942); 4.) 1945-ben az EMGE vezetőinek megbízásából bejárta szinte egész Észak-Erdélyt, s a mezőgazdaság helyzetét vizsgálta. Részletes jelentése felbecsülhetetlen forrása az akkori, észak-erdélyi önkormányzati időszaknak.; 5.) 1936-tól az Erdélyi Gazdának munkatársa. Érdemes felleltározni minden évkönyvben (Erdélyi Gazda Naptára) leközölt beszámolóját és tájékoztató írását. – Falukutató és szociográfiai munkássága: 1.) Demeter Béla teremtette meg a gyakorlati falukutatást. Ő adta közre azt a kérdőívet, amely a falukutatás fontos módszertani kézikönyve lett (Hogyan tanulmányozzam a falu életét? – 400 kérdés –, Kolozsvár 1931); 2.) Részt vett faluszociológiai felmérésekben, így született meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című könyve (Kolozsvár, 1932). (Lásd Erdélyi Fiatalok); – Politikusi és kisebbségpolitikai munkássága: 1.) 1944-ben Teleki Bélával részt vett az Erdélyi Pártnak az észak-erdélyi magyarság megmentését célzó szervezkedésben.; 2.) 1945-ben megalakult a Béke-előkészítő Osztály, amelynek román és erdélyi referensként tagja lett. Hozzászólás a békeelőkészítő elgondolásokhoz s az elkövetkezendő feladatokról (1945. aug. 1.); 3.) 1945-ben többször visszatér Erdélybe, adatokat gyűjtött az erdélyi magyarság sérelmeiről, a magyarellenes intézkedésekről és elkövetett atrocitásokról – jegyzőkönyvi ismertetések.; 4.) 1946 tavaszán ő készítette fel Nagy Ferenc miniszterelnököt moszkvai útjára, tanácsolt Erdélyre vonatkozó határterveket, amikor pedig kiderült, hogy a határmódosítást nem támogatják a nagyhatalmak, akkor részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet kidolgozásában, amelyet a Romániával megkötendő békeszerződésbe akartak belefoglalni. (A Kisebbségi Kódex); 5.) Részt vett egy székely autonómia-tervezet előkészítésében is, de ez sem került a béketárgyalások asztalára.; 6.) Több nagy tanulmányban elemezte az erdélyi magyarság helyzetét, rávilágítva arra, milyen nagy az eltérés a Groza-kormány sokat hangoztatott magyarbarát politikája és a gyakorlat között. Szinte egyedüliként figyelmeztetett arra, hogy a békedelegációba be kell vonni az erdélyi magyar szakértőket is.; 7.) Ő juttatta ki a Márton Áron, Szász Pál, Lakatos István, Vásárhelyi János, és Korparich Ede által aláírt Memorandumot, amelyben a Magyar Népi Szövetség Vásárhelyi Kiáltványa ellen tiltakoztak, s mutatta be, amikor Gheorghe Tatarescu román külügyminiszter azt hangoztatta, hogy az erdélyi magyarság a trianoni határok visszaállításának híve. Rákosi Magyarországa Demeter Bélát kiszolgáltatta a román hatóságoknak 1951. április 18-án, koronatanúnak álcázva a Márton Áronék perében. Demeter Béla 1952. december 24-én, Bukarestben (Zsilaván) belehalt az embertelen vallatásba és bánásmódba anélkül, hogy tőle egyetlen terhelő, s a perben felhasználható információt is megszerezhettek volna. /Kónya-Hamar Sándor: Demeter Béla ébresztése. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 29./ Emlékeztető: Demeter Béla Az erdélyi magyarság helyzete 1944. augusztus 23. óta című tanulmányát folytatásokban közölte a bukaresti napilap /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1996. máj. 11., máj. 18., jún. 1./ Demeter Béla tanulmányában kifejtette, 1944. augusztus 23-a után megnyíltak a román börtönök, ártatlan magyarok ezrei kerültek a szabaduló románok helyébe. A magyarság likvidálására irányuló tervek részeként a legsovinisztább románokat a román nagyvezérkar felfegyverezte. A Maniu gárdának nevezett alakulatok parancsot kaptak, hogy büntessék a magyarokat, ha kell, irtsák ki őket, javaikat pedig kobozzák el. Elrendelték, hogy mindazok a csendőrök, adóvégrehajtók, akik 22 éven át rettegésben tartották az erdélyi magyarságot, térjenek vissza és foglalják el helyüket. A román sajtó példátlan módon uszított. A felfegyverzett bandák gyilkoltak, raboltak, nőket erőszakoltak meg. Szárazajtán embereket lefejeztek, több helyen gyilkoltak magyarokat /például Csíkszentdomokoson, Csíkkarcfalván, Fejérden, Páncélcsehen, Magyarzsomboron, Egeresen, Bámffyhunyadon/. Magyarok ezreit fogták össze, szadista tisztek éheztették, kínozták a foglyokat, a szovjet katonáknak azt jelentették, hogy a foglyok magyar partizánok. A falvakban a román csendőrök jártak elől a magyarság elleni vérengzésben, fosztogatásban. A magyar Háromszék megyében az egyik első intézkedés volt a magyar nyelv használatának eltiltása a hivatalos érintkezésben. A katonai ügyészek perbe fogták azokat a magyarokat, akik Dél- Erdélyből Észak-Erdélybe szöktek és most visszatértek eredeti lakóhelyükre. A Vörös Hadsereg véget vetett a rablógyilkos hadjáratnak, 1944. november 14-én kiparancsolta Észak-Erdélyből a román csendőröket, tisztviselőket, elrendelte a Maniu gárdák feloszlatását. Maniu hozzájárult a gárdák feloszlatásához, „bajtársaknak” nevezte a gyilkosokat és köszönetet mondott „hazafias akciójukhoz” /Dreptatea, 1944. nov. 16./ 1944. november 14-től a demokratikus román és magyar pártok koalícióra léptek egymással, helyi hatóságokat szerveztek, élükre pedig a Központi Tanácsadó Testületet. Demokratikus törvényeket alkottak. Az egyenjogúság alapján álló nemzetiségi törvényjavaslatot fogadtak el. Kolozsváron felállítottak egy magyar és egy román egyetemet, Kolozsváron magyar tankerületi főigazgatóságot létesítettek. 1945. március 13-án a Groza-kormány bevezette a román közigazgatást Erdély egész területén. A kormány ígéretet tett arra, hogy a nemzetiségi jogokat, az egyenlő bánásmódot biztosítja. A hivatalos elvekkel ellentétes a megvalósítás, az új jogszabályokban ott vannak a magyarellenes tendenciák. A kormány elsősorban a fasiszta Antonescu-rezsim uralma idején Dél- Erdélyből elüldözött 350-400 ezer főt kitevő magyar tömeget sújtotta. Őket a katonaság kifosztotta, hónapokon át az országutakon sínylődtek, úgy vánszorogtak haza. Vagyonukat zár alá vették, földeiket elkobozták. A tisztogatást csak a magyarok között vették komolyan, a román közigazgatásban azok maradtak a helyükön, akik a magyarságot üldözték. A román hadbíróságok tömegesen ítéltek el a román és magyar hadseregből megszökött magyar katonákat, annak ellenére, hogy ők a szövetségesek elleni háborúból vonták ki magukat. Abból a célból, hogy a béketárgyalások időpontjában Erdélyben minél több románt találjanak, kényszerítették az óromániai és dél-erdélyi román alkalmazottakat és nyugdíjasokat, hogy költözzenek vissza Erdélybe. Úgy csináltak helyet nekik, hogy megkezdték a magyar városokból /Kolozsvár, Brassó stb. / a magyar lakosok kitelepítését, otthonaik lefoglalását. Törvényt hoztak a nemzetiségek védelméről, de ezt nem tartják be. A vegyes lakosságú községekben a románok büntetlenül verik, gyilkolják, rabolják a védtelen magyarokat, a román hatóság szeme láttára. A román hatóságok népbírósága magyarellenes. Román tömeggyilkosok kegyelmet kapnak, a zsidómészárlások értelmi szerzői közül sokan szabadon járnak, ugyanakkor a magyarok ellen tömegesen indult népbírósági eljárás, halálos ítéletek sorát hozták. A kormányzat minden intézkedésével az 1940. augusztus 30-án fennállott helyzetet állítják vissza, a magyarságot abba a helyzetbe hozzák, amelybe a 22 évi céltudatos fasiszta, soviniszta elnyomás következtében jutott. Jelenleg az erdélyi magyarság egyik legsúlyosabb sérelme a CASBI, az Ellenséges Javakat Kezelő Pénztár alkalmazási módja. A CASBI célja az ellenséges állampolgárok javainak zár alá vétele. Ezt úgy alkalmazzák, hogy földönfutóvá tegyék a magyarság túlnyomó részét. Magyarországgal a fegyverszüneti egyezményt 1945. január 10-én írták alá, ettől a naptól kezdve Magyarország nem ellenséfes állam. Eleget tesz jóvátételi kötelezettségének, így nem kötelezhető kettős anyagi jóvátételre. Ebből következik, hogy Románia nem adhat ki olyan rendelkezéseket, amelyek Magyarországot továbbra is ellenséges államnak tekintik. A CASBI végrehajtási utasítsa 1945. április 5-én jelent meg. Ennek egyik pontja „vélelmezett ellenségnek” tekinti azokat, akik 1944. szeptember 12-e előtt vagy után elmentek Romániából. Ezek minden vagyonát elkobozzák. A román fegyverszüneti egyezmény erről nem beszél. A „vélelmezett ellenség” kategóriájának megállapítása az erdélyi magyarság tudatos, tervszerű tönkretétele. Tudni kell, hogy a német katonai hatóságok 1944 augusztusában kihirdették, hogy a lakosságnak el kell hagynia lakóhelyét. A megfélemlített lakosság nagy része azért választotta az elmenekülést. Az elmenekült erdélyi őslakosság 90 százaléka nem önszántából menekült, hanem rendeletek hatására. Az elmenekült lakosság tehát nem tekinthető ellenségesnek. A román kormány a Besszarábiából, Bukovinából a harcok elől menekülő százezer román menekültet nem tekintette ellenségnek. A CASBI alkalmazása terén rengeteg panasz merült fel. A Magyar Népi Szövetség a kormány tudomására hozta a panaszokat. 1945. augusztus 15-én vizsgáló bizottság érkezett Kolozsvárra, elvben bizonyos könnyítéseket helyeztek kilátásba. A román igazságügy-miniszter 1945. október 15-én kiadott rendeletével a román bíróságoknak megtiltotta, hogy a menekülteket visszahelyezzék jogaikba. A Romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság hozzájárult ahhoz, hogy a Magyarországra repatriálni akaró magyar állampolgárok ingóságaikat kivihessék. Ezt csak akkor tehetik meg, ha a román hatóságok igazoló írás adnak ki. Azonban ezt az írást nem adják ki, így a hozzájárulás csak elvi jelentőségű. Az erdélyi magyarság 70-80 %-ban földműves, ezért legfájóbb problémája a földkérdés. Az 1921-es román földreform célja az erdélyi magyarság létalapjainak gyöngítése volt. A 100 hektáron aluli kisajátítottaknak 74,9 %-a volt magyar és csak 4,7 %-a román. Kisajátítottá az erdélyi római katolikus egyház birtokainak 95,5 %-át, a protestáns magyar egyházak 45 %-át. A román nemzetiségűek sokkal nagyobb arányban részesültek földjuttatásban, mint a magyarok. Az 1945. március 22-én közzétett román földtörvény a magyar földművesek újabb százezreit sújtotta igazságtalan ítéletével. A törvény szerint el kell kobozni mindazok földbirtokát, akik 1944. augusztus 23-a után külföldre menekültek. A Magyar Népi Szövetség közbenjárására ígéret hangzott el Bukaresten, hogy orvosolni fogják a törvény sérelmes kitételeit. A törvény ugyanis kimondta, hogy mindez nem vonatkozik a románokra. A Magyar Népi Szövetség 1945. májusában tartott kongresszusa alkalmával emlékiratban fordult a kormányhoz, követelve a változtatásokat. Azonban a tiltakozás nem ért el eredményt. A magyarellenes túlkapások fő forrása a kisajátítás. Kisajátították a román hadseregben szolgáló magyarok, a kórházba távozott magyar betegek földjét is. A helyi bizottságok túlkapásainak áldozatai nem kapnak jogorvoslást. Földet ismét csak a magyarság veszít. Az erdélyi magyarság egyik legsúlyosabb sérelme a 645/1945. sz. román rendelettörvény, amely a magyar uralom alatt kötött egyes megállapodások érvénytelenségét mondja ki. A törvény szerint az 1940. augusztus 30. és 1945. október 25-e között megkötött jogügyletek megsemmisítendők, ha a felperes 50 %-os kárt szenvedett, ha kiutasított, deportált volt, az ügyet kényszer hatására jött létre. A vagyontárgyakat vissza kell adni. A Dél-Erdélyből elüldözött és az Észak-Erdélyből távozott románok között gyakori volt a csereszerződés. A románok most ezeket a csereszerződéseket megtámadják, a Dél-Erdélyben kapott csereingatlanaikat megtartják és az Észak-Erdélyben szerzett ingatlanaikat is visszakapják, a vételár nevetségesen csekély hányadáért. Súlyos sérelme az erdélyi magyarságnak az úgynevezett adminisztrátori intézmény, ez a magyarság gazdasági tönkretételét célozza. Csak a magyar nemzetiségű román állampolgárok kereskedelmi és ipari vállalataihoz, magyar érdekeltségű pénzintézeteihez, szövetkezeteihez adminisztrátorokat neveznek ki, akik az illető vállalat minden kérdésébe beleszólhatnak, ezért a tevékenységükért súlyos összegeteket szednek fel. Az adminisztrátori intézmény független a CASBI-tól. A román hatóságok a háború előtti időben a magyar nyelvű feliratok és kereskedelmi könyvek után többszörös illetményt róttak ki. Ezt az antidemokratikus intézményt a Groza-kormány idejében is fenntartották. A magyarság elszegényítésének a múltban is egyik legalkalmasabb eszköze volt az adópolitika. A román közigazgatás Észak-Erdélybe való bevezetésével új adórendszert hoztak be, a magyarok adóját újraértékelve lényegesen magasabban állapították meg, mint a románokét. Erdélyben fejlett volt a szövetkezik élet, mai s közel ezer magyar jellegű szövetkezet működik egy fogyasztási és egy hitelszövetkezeti központ keretében. A román kormány ezeknek a szövetkezeteknek az alapszabályaiba olyan változtatásokat eszközölt, amelyek a magyar szövetkezetek működését úgyszólván teljesen megbénítják. Korlátozták a szövetkezetek üzletkötési jogát, a magyar szövetkezetek nem részesülnek a szétosztásra szánt közszükségleti cikkekből, a magyar szövetkezek adójánál a háború előtti forgótőkét veszik alapul. A készülő új törvény meg kívánja szüntetni a magyar szövetkezeti központokat. Trianon után 1924-ben a román hatóságok állampolgársági névjegyzéket állítottak össze, akkor ebből mintegy 200 ezer magyar nemzetiségű személyt kihagytak a névjegyzékből. 1945 után ezek az emberek újból állampolgárság nélkül maradtak, ehhez jöttek az észak-erdélyi magyar tömegek. A Magyar Népi Szövetség többszöri közbelépése és a kormány ígéretei ellenére a helyzet nem változott jelentősen. Bizonyos enyhülés jelentkezett az állampolgársági törvény 1945. decemberi újabb utasításában. A Groza-kormány fel tud mutatni néhány olyan intézkedést, ami arra enged következtetni, hogy az erdélyi magyar tanügy méltányosabb elbánásban részesül, mint 1940 előtt: az észak-erdélyi magyar iskolahálózatot nagyjából fenntartotta. Dél-Erdélyben pedig lehetővé tette a magyar egyházaknak több új elemi és középiskola megnyitását. 1945 nyarán a magyar tanulók anyanyelvükön érettségizhettek – Romániában előízben. Egyelőre még működhetnek a magyar tanügyigazgatási szervek. Azonban az egész magyar tanügyet a jogi bizonytalanság jellemzi, a magyar iskolák hivatalos elismerése még nem történt meg, a magyar tanfelügyelőségeket hivatalosan nem ismerték el. – Az 1945. május 29-én megjelent törvény értelmében az Észak-Erdélyből 1940-ben elmenekült román iskolák visszatértek eredeti román székhelyükre, ezzel az ott működő magyar iskoláknak át kellet adni helyiségeiket, a legtöbb esetben a magyar felekezeti iskolákba mehettek, délutáni tanítást vállalva. A visszatérő román iskolák nemcsak az épületeket vették vissza, de a teljes felszerelést is. Súlyos gond a magyar iskolában a tanárhiány, az iskolák átlagosan 30 %-os tanítóhiánnyal küszködnek. Állandó a veszély, hogy román tanárt neveznek ki magyar iskolába. A magyar tanítóság éhbérnek sem mondható fizetéselőleget kapott, mialatt a román tanítók teljes fizetést élveztek. A fizetéskülönbözetek orvoslása most van folyamatban, de a múlt áprilishoz képest háromszoros értékcsökkenéssel. A magyar tanárok besorolása igazságtalanul történt, ugyanis a bécsi döntés után szerzett jogaikat semmibe vették. – Elemi és középiskolai tanuló annyi van, mint talán soha a XX. században. A magyar tanulók nagy létszáma a legbiztosabb alapja a magyar tanügynek. A román elemi iskolák részére az állam ingyen tankönyvet adott, a magyarelemi iskolák diákjai súlyos tankönyvhiánnyal küszködnek. A román középiskolák továbbra is használják az 1940 előtti tankönyveket, a magyar középiskoláknak ez azonban tilos. Súlyos kérdés a magyar tudományegyetem ügye. 1944 őszén a kolozsvári magyar egyetem – ellenszegülve a hatóságok kiürítési parancsának -, a helyén maradt és folytatta működését. A román államigazgatás Észak-Erdélyre való kiterjesztése után a Nagyszebenből visszatért román és a magyar egyetem között megállapodás jött létre 1945. április 16-18-án, melynek értelmében a magyar egyetem – megtartva az 1940. augusztus 20-a után szerzett teljes felszerelését, kiköltözött azokból az épületekből, melyekben eddig működött. A megállapodás után másfél hónappal, 1945. május 26-án megjelent a Hivatalos Közlönyben a magyar tannyelvű állami tudományegyetem „felállításáról szóló rendelettörvény, amely az áprilisi megállapodásnál jóval alacsonyabb szinte állapította meg a magyar egyetem státusát. A rendelet szerint a magyar egyetemnek el kellett hagynia az egyetemi város 50 épületét és egy volt állami magyar leányiskolát jelöltek ki számára. További sérelem, hogy a magyar tanárok besorolását román egyetemi tanárok végezték. A magyar tudományegyetem orvosi fakultását át kellett költöztetni Marosvásárhelyre. A magyar egyetem tanárai a legsivárabb anyagi helyzetben vannak. A tanárok megsegítésére gyűjtőakció indult. A kormány a gyűjtőakció eredményének felhasználására még nem adta meg az engedélyt. Az erdélyi magyarság a szép szavak ellenére sem lát garanciát jogainak biztosítására a jelenlegi rendszerben.
